luismiguelofficial.com
Flóra tetteivel ("ápolásában, önfeláldozásában") is igazolja érzelmei megváltozását, vagyis inkább azt, hogy a szeretet végsősoron több is, mint érzelem: "A szeretet úgy látszik, önmagáért való. Néha felgyűlik egy emberben és kiárad. " A zárlat temetési jelenétében a Márai Füves könyvének emberi jellemről szóló szakaszából vagy az Eszter hagyatékából (Eszter és Lajos különös kötődéséből) megismert Márai-féle definíciót kapjuk: az élet maga emberfeletti illetlenség, valamilyen nyers, torz kaland. Kapcsolódó irodalmi mű (intertextualitás): Szabó Magda Az ajtó című műve (szintén érettségi tétel), ez a regény is két ember (Emerenc és az írónő) megmagyarázhatatlan, torz, mégis mély bizalmi kapcsolatáról szól: "Kölcsönös kötődésünk olyan, majdnem meghatározhatatlan eredők eredménye, mint a szerelem, holott rengeteg engedményt kellett vállalnunk ahhoz, hogy elfogadjuk egymást". Összehasonlító értelmezés: lehetséges szempontok Epigramma műfaja, eredetileg sírfelirat, itt is az emlékállítás a cél.
Esti beszáll a liftbe, helyet cserél a kisfiúval, de hamarosan ordítva követeli, hogy engedjék ki, mert nem bírja benn tovább. Kosztolányi nem bújhat olyan álarc mögé, amely nem hiteles, neki már a halállal kell számolnia. Esti a szobájában ismét megtalálja a tükröt, s haláltusájának utolsó pillanatáig abban szemléli önmagát. Utolsó mondata – az orvos kérdésére adott válasza – is meghökkentő. Arra a kérdésre, hogy miért szedi azokat a bizonyos tablettákat, így felel: "Azért, mert a földön meghalnak a gyermekek. " Első olvasásra nevetésre késztet a válasz, hiszen az adott szövegkörnyezetben teljesen értelmetlen. Az orvos azonnal megállapítja, hogy félrebeszél. Közben azonban – éppen oda nem illő volta miatt – fejünkben mintegy visszhangként ismét visszacseng a mondat. Ekkor fedezzük fel a groteszk hatást a novella utolsó jelenetében: a főhős utolsó mondata, mely az előbb nevetségesnek hangzott, most tragikusan igaznak tetszik. Egy másik, sokkal komolyabb kérdést sejthetünk mögötte, a már haláltusában hallucináló esti Kornél sokkal lényegibb dologra próbált választ adni.
Tréfából bárkiben képes kárt tenni, de a szenvedők iránt részvétet táplál, s a bajban mindig segítségükre siet. Kosztolányi azt akarja megmutatni, hogy az élet apró dolgaiban is véghezvihetünk nemes cselekedeteket, s igazából ezek adják az élet értelmét, nem pedig a látszat dolgok, miként azt Esti Kornél énekében mondja: "Jaj, mily sekély a mélység / és mily mély a sekélység". Tudjuk azt is, hogy csak fiatalkorukban voltak elválaszthatatlanok, majd mintegy tíz évre elfelejtették egymást. Amikor újra találkoztak, Esti Kornél továbbra is a kicsapongó, állandóan úton lévő, szabad agglegény, míg Kosztolányi, a narrátor, addigra már családos ember, aki beleszokott a konszolidált polgári életformába: már nem utazgat, nem rúg ki a hámból, hanem szorgalmasan dolgozik és családjával törődik. Valójában a XIX. és XX. századi írók egyik alapélményét dolgozza fel az író saját jellemének kettészakításában: művész és polgár ellentétét. Nem véletlen a névválasztás sem: Kornél Kosztolányi szerint a leghétköznapibb, a "legnyárspolgáribb" keresztnév, amely akkoriban használatos volt, míg az Esti feltétlenül valami különlegeset jelentett a számára, valamit, ami elüt a nappalok prózai világától, s az álmok világába kalauzol bennünket.